Valljuk be őszintén, Coco Chanel tudott élni. Legalább is szerintem. Azt csinálta, amitől boldog volt, s nem azt amit elvártak tőle. Talán ez volt a titka? Lehet. Mindenesetre van mit tanulni tőle.
A minap elhatároztam, hogy elindulok a változás felé. Illetve nem a minap határoztam ezt el, már egy ideje. Miért? Mert érzem legbelül, hogy valami nem stimmel, valami nem jó. Érzem azt, hogy nem úgy élek, ahogy elvárják tőlem, s emiatt folyamatos a nyomás rajtam. Nagyon sok mindenről másképp vélekedek, mint ahogy az a nagykönyvben meg van írva, vagy mint ahogy azt mások teszik. Ez egyáltalán nem baj, sőt, vallom, hogy mindenki találja meg a saját egyéniségét. Nekem ezzel egy kicsit több feladatom és megoldandó helyzetem van, mint amit szeretnék, hogy legyen.
32 éves vagyok, nincs saját lakásom, gyerekem sincs, nem járok el naponta csevegni a barátnőimmel, sőt, vásárolni sem szeretek. Mindig is megteremtettem magamnak a mindennapi betévő falatra valót. Nem célom egy álomesküvő, és az önmagam mutogatása. Viszont rendkívül szeretek a konyhában tevékenykedni, másokról gondoskodni, kirándulni, új világokat felfedezni. Olvasni, kertészkedni, új dolgokat tanulni, mosolyogni, énekelni, táncolni, sőt még sportolni is szeretek. Futni meg biciklizni, s nem azért, mert a szomszédasszony is ezt teszi, hanem azért, mert jót tesz a lelkemnek. No meg persze a szervezetemnek is. Nem a Cosmot, hanem a hvg-t olvasom, s nem a sminkelős témák kötnek le, hanem a pszichológiai meg a gazdasági, politikai. UFO lennék? Biztosan nem. Biztosan még rengeteg nőtársam van így rajtam kívül, aki hasonlóképp gondolkodik. Félreértés ne essék, imádom a gyerekeket is, s majd szeretnék sajátot. De nem azt tervezem, hogy csak és kizárólag a gyereknevelés legyen az életem célja és fő műve, no meg a férjhez menés. Nincs azzal baj, ha más így gondolja, csak ne vessen rám senki követ, mert én máshogy gondolom. Én sem vetek senkire követ.
Pont emiatt a gondolatsor miatt döntöttem el azt, hogy távozom a legnépszerűbb közösségi oldalról: arckönyv. Amennyivel többet adott anno, most már annyira teher. Úgy vagyok vele, hogy majd én eldöntöm, hogy mit olvasok el az interneten, s aki fontos, azt az arckönyvön kívül is meg fogom találni. S ő is meg fog engem. Ennek szellemében gondoltam, hogy akkor megkeresem azt a “törlés” gombot, s viszlátot integetek. Igen ám, de rá kellett jönnöm, hogy nem olyan egyszerű ez a dolog. Mintha egy szektában lennék, akik nem akarnak elengedni, mindenféle lelki terrort alkalmaznak, hogy megmásítsam a döntésem. Biztos jól meggondoltam? De tényleg? Hogy fogom innentől tartani a kapcsolatot? Meg mi lesz a tartalmakkal? Biztos? Hát jó, ha ezt akarom, akkor kattintsak ide, írjam be ezt meg azt, jelöljem meg a képeken az összes kiskacsát, énekeljem el a Himnuszt, s akkor két hétre felfüggesztik az oldalam. De vigyázat, ha két hét alatt belépek, akkor törlődik az egész folyamat, s kezdhetem előlről….. hát ekkor mondtam azt, hogy jó, köszönöm szépen. Ha eddig nem is akartam volna távozni innen, mostmár csak azért is! Komolyan mondom, egy válóper gyorsabban lezajlik, mint ahogy törölni tudom magam erről a csodás közösségi oldalról….
De természetesen nem adom fel. 🙂 Egyébként felszabadító érzés az, hogy nem vagyok ott. Igen, nagyon sok ember nem is gondolná, mert annyira a mindennapok részévé válik, hogy ettől is ugyanolyan függésben lehet lenni, mint amit a cigi meg a drog művel az emberrel. S ez talán még veszélyesebb is, mert nincs a felszínen látható nyoma a rengeteg filternek meg a hazugságnak. Mert az, hogy folyamatosan monitoroz minket a rendszer, és olyan tartalmakat tesz elénk, amit ő akar….hát ez picit félelmetes. Észre sem vesszük, s már bekebelezett minket a virtuális valóság, már nem a saját, hanem egy másik életet élünk. Emiatt mondtam azt, hogy rendben, köszönöm, elég volt.
Majd beszámolok róla, hogy jön-e majd az elvonási tünet. 😀
Legyen szép, mosolygós napotok!
Szeretettel: Kriszti
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: