2005 július 9, hajnal kettő óra körül járt az idő. Nem volt hideg a Tiszaligetben. Igen, Szolnokon történt meg az eset. Szolnok, Tiszaliget, Olaj sportcsarnok, az éves Metál-liget fesztiválnak éppen hogy vége lett. Még csengett a fülem a hangos zenétől. Beszélgettünk, Hosszú megkérdezte, hogy tényleg szeretem a zenét, a színpadot? Azt feleltem, hogy tényleg, hisz akkor már több éve énekeltem, mindenem volt a zene, a színpad, a fellépések. S nem ám akármilyen színpad. A musical színpada ragadott magával évekkel ezelőtt. Hosszú elmondta, hogy ő is otthonosan mozog a színpadon, hiszen drámázik már egy ideje, illetve szeretné kipróbálni magát a rendezés területén is. Te, csináljunk egy musicalt! – mondta ő. Erre én, na ne már, hiszen nem is ismersz egy darabot sem! Dehogynem, vágta rá, egyet ismerek. Vagyis ismerek egy dalt egy musicalből. Valahogy úgy kezdődik, hogy: “Lehet egy dal, vagy ritmus vagy zaj, egy árva hang, egy jel…..”
Így kezdődött. Egy metál koncert után, hajnal kettőkor a Tisza parton. Egy darabig nem történt semmi. Kitaláltuk, s abba maradt az ötlet. Azután egy nagyon csúnya téli délutánon, hosszas keresgélés után az interneten (ami nem volt olyan könnyű, összehasonlítva a mai internetes keresésekkel) ráakadtam a musical kottás albumára. Gondolkodás nélkül megrendeltem, pedig elég drága volt, s nekünk nem nagyon volt pénzünk, erre meg főleg nem volt. De nagyon szerettük volna, ha teljesül az álmunk. Egy igazi musicalt előadni, egy igazi színpadon.
A kottás albumot énektanárunkhoz, Zsuzsihoz vittük el, s lelkesen, egymás szavába vágva meséltük el, hogy mi a tervünk. Hogy van ez a darab, ahol van egy férfi meg egy női főszereplő, igaz, hogy ezen kívül kellenek még katonák, meg egyenruhások, egy tanító, no meg a lényeg, rengeteg gyerek, de nem is aggódtunk, biztosak voltunk benne, hogy sikerülni fog! Sikerülni fog megtalálni mindenkit, megtanulni a dalokat, s élőzenés kísérettel előadni azt. Mert persze élőzenésen szerettük volna, nem akárhogy. Zsuzsi ugyanolyan lelkes lett az ötlet hallatán, mint mi. 2005 decemberében belevágtunk. Márkkal (pontosan illett rá a szerep is, meg a Hosszú név is, a majd két méter magassága miatt) karácsonyozás helyett szövegkönyvet írtunk, jeleneteket rövidítettünk, dalokat tanultunk, díszletet meg koreográfiát terveztünk, s álmodoztunk. Hogy majd milyen lesz fellépni a színházban! Akkor már megvolt a terv, hogy az előadást Kecskemét egyik kisszínházában fogjuk előadni. Erről csak a színházigazgató nem tudott. Meg persze még engedélyünk sem volt arra, hogy jogdíj kifizetése nélkül eljátszunk egy amúgy még jogdíjas darabot. De tudtuk, hogy sikerülni fog.
2006 januárjában sikerült szereplőket, gyerekeket is találnunk a darabhoz. Már csak a hangszeresek kellettek. Mivel akkor még rajtam kívül mindenki főiskolás volt, így nem volt nehéz találni olyan lelkes csoporttársakat, akik vállalták a fellépést, természetesen ingyen. Persze, hogy nem volt pénzünk, honnan lett volna. A főiskola kollégiumában laktunk, s Pötyi-tésztát ettünk, mert az jött ki a legolcsóbbra. (Egyszer majd erről is mesélek… 🙂 )
Februárban elkezdődtek a rendes próbák. Szerencsések voltunk, mert a főiskola egyik gyakorló iskolájában biztosítottak nekünk heti két alkalommal egy termet, ahol tudunk gyakorolni, énekelni, táncolni, rendezni. Szerencsések voltunk, mert a gyerekek szüleit meg tudtuk győzni, hogy normális dolgot fogunk létrehozni, nem kell félteni a gyereket, nem visszük bele rosszba őket…
Szerencsések voltunk, mert a darab írója azt mondta, hogy persze, nyugodtan játsszuk csak el, nem gond, úgysem ebből akarunk meggazdagodni, s ő minden amatőr társulatot csak támogatni tud…..Azt hittem, leesik az állam, miután Márk ezt elmesélte. Beszélt telefonon a nagy Déssel, s ő ezt mondta…..
Szerencsések voltunk, mert a színház igazgatója egy szóra megengedte, hogy az akkori Üzemszínházban eljátszhassuk a darabot, még bérleti díjat sem kért. Annyit mondott, hogy a ruhatáros nénit, meg a hangosítós-világosítós bácsit nekünk kell kifizetni. Még egy kellék puskát is kaptunk. Mondanom sem kell, hogy el sem akartuk hinni. Az előadás időpontja is le lett fixálva: 2006 május 29, hétfő. A 22. születésnapomra esett. Lehettem volna boldogabb?
A próbák rendben haladtak a maguk útján, mindenki igazán kitett magáért, nem volt késés, nem volt hiszti, egy közös cél volt, az előadás, amit mindannyian tökéletesre akartunk megcsinálni. Még díszletet is sikerült készítenünk, köszönhetően egy rajzszakos leányzónak, aki volt olyan rendes, hogy egyedül lefestett egy hatalmas nagy vásznat, ráadásul mindkét oldalát, mert ugye kettő felvonásos volt a darab.
A színház májusi műsorába rendesen be is kerültünk, még jegyet is lehetett váltani ránk. Valahol Európában – az “Egy ismerős hang” csoport előadása. Akkor így hívtak minket.
Vészesen közelített a nagy nap. Hétfőre esett. Míg élek, nem fogom elfelejteni, mert az volt eddigi életem legszebb születésnapja. Nagyon rossz idő volt aznap, május végéhez képest. Egész nap borult volt az idő, estére ráadásul még szakadt is az eső. De mi nem szontyolodtunk el. Korán reggel már ott voltunk a színházban, mert csak azon az egy napon tudtunk ott helyben próbálni, s berendezni mindent. Csak egy nagyon rövid ebédszünetünk volt. Mindenki lelkesen próbált, énekelt, tette a dolgát. Egy igazi csapattá értünk fél év alatt. Ahogy közeledett az este hét óra, már mindenki nagyon izgult. Sminkben vártuk az érkezőket, azt hittük, hogy majd csak a családtagok fognak megérkezni. De nem így történt! Voltak teljesen ismeretlen emberek, akik direkt a mi előadásunkra váltottak jegyet! Pótszékeket kellett az előadás előtt negyed órával bepakolni, mert nem volt elég hely.
Ahogy hetet ütött az óra, felcsendül a Prológ. Az egész előadás egy szünettel kicsit több, mint másfél óra volt. Miután elénekeltem a “Nem szabad félni” utolsó sorát, s elhalkult a zongora is, dermedten vártuk a fogadtatást. Tapsoltak! A közönség tapsolt, éljenzett! És nem akarták abbahagyni! Visszatapsoltak! 🙂 Csodás érzés volt.
Miután vége lett az előadásnak, Márkkal ketten mindent összepakoltunk a színházban, mindenkit kifizettünk. A többiek már előre mentek, mert persze meg kellett ünnepelnünk a nagy sikert az Otthon kávézóban. Szakadt az eső, mikor beszálltunk a kis Polskiba! 🙂 Igen, egy kis Polákkal mentünk akkor ide-oda. Ahogy beléptem az Otthon ajtaján, ott várt mindenki, s az egész csapat nekem énekelte a Boldog születésnapot! Még tortát is rendeltek!
Ennek idén 10 éve. Köszönöm mindenkinek, aki részt vett ebben, hogy valóra válthattam az egyik álmom.
Képek az alábbi linken találhatóak: http://www.kaszsz.eoldal.hu/fenykepek/valahol-europaban/proba-kepek/
UI: az idei költözésnél mindentől megszabadultam, amit akkor felhalmoztunk (plakátok, színlap, szövegkönyv, stb, stb), s amit azóta hurcoltam magammal költözésről költözésre. Az emlékek megmaradtak, s ez a legfontosabb. 🙂
Szeretettel: Kriszti
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: