A változásról

Most vettem csak észre, hogy már egy teljes hete nem is írtam semmit sem. Sok volt a munka, a tanulnivaló, nem is nagyon jutott eszembe sem, hogy valamit írnom kell. Ma reggel viszont nyugodtság van, senki nincs itt mellettem, és szárnyalhatnak a gondolataim. 🙂

Rengeteg minden kavarog a fejemben, már hónapok óta. Érzem a változást, folyamatosan ott kering a fejem felett, mégsem tudok vele néha azonosulni. Már azon is gondolkodtam, hogy biztosan én vagyok az ufo, és azért nem sikerül…. 🙂

Nem sokat beszélünk róla, pedig szerintem nagyon fontos lenne. Mármint arról, hogy az ember életében milyen folyamatok, változások mennek végbe, s ezt mennyire képes feldolgozni. Ugyanis amit megszoktunk, mondjuk a főiskolás évek illetve a korai felnőtt életünk során, az szépen, lassan eltűnik, miután betöltöttük a harmadik ikszet. Most lehetne azt mondani, hogy jajj, de hát ez nem így van. De, szerintem mindenkinél így van, csak valaki nem ismeri be. S ezt a változást azért elég nehéz kezelni. Miről is beszélek?

Húszévesen körbevesznek emberek, barátok, mindenki, nagy terveink vannak, világmegváltó, nagy bulizások (bár én inkább tanultam), munka keresés, tapasztalatszerzés, satöbbi, satöbbi. Aztán, ahogy az ember öregszik, illetve az évek múlnak felette, megváltozik egy csomó minden. Akikkel annak előtte együtt kávézott, beszélgetett, ők férjhezmennek, gyereket szülnek, el vannak foglalva a családjukkal, és már nem ugyanazok az emberek, mint korábban. Persze, mi sem leszünk már ugyanazok. S ezeket a dolgokat azért nagyon nehéz megemészteni, elfogadni, s továbblépni rajtuk. Igen, azt, hogy ha 32 évesen az embernek még nincs gyereke meg férje, akkor egy másik csoporthoz tartozik, akkor már nem tud a korábbi, már férjes és gyerekes barátaival úgy és annyit beszélgetni, mint korábban. Mert nincs már nagyon közös téma.

Az is nagyon nehéz, hogy ha más nézeteket vallasz, mint a legtöbb ember. Nehéz szélnek szemben p…. 🙂 De valahogy én mindig ezt tettem, sebaj. Nehéz beletörődni, de napról napra jobban megy. Miről is beszélek már megint? 🙂

Tegnap találtam egy cikket arról, hogy manapság a házasság státuszszimbólumnak számít. Én eddig azt hittem, hogy emberek azért házasodnak, mert szeretik egymást. A kolléganőm felvilágosított, hogy nem, ezzel mutatják meg, hogy milyen csoporthoz tartoznak. Hát, sajnálom, én nem ezt gondolom erről az intézményről. Nem is szeretnék sok sok millió forintot kifizetni ezért. Nos, akkor azt hiszem, most nagyon sok ember nem szeret. Sebaj.

Sorolhatnám még egyébként, hogy én miben vallok más nézeteket, de fölöslegesnek tartom. Ebben az országban mindig lesz legalább egy ember, aki meg akarja mondani, hogy mit és hogyan csináljak, mert attól nekem jobb lesz. Nem, nem lesz jobb, azt csak én tudom, hogy nekem mikor és mitől lesz jobb.

Na és itt van a nagy feladat: megtanulni azt mondani, hogy eddig és ne tovább. És igen, ezzel együtt vállalni kell azt is, hogy lehet, hogy az ember egyedül marad a könyveivel, meg a laptopjával. Hát akkor én ezt most vállalom. Ha csak a könyvek meg a laptop marad, akkor sincs semmi gond. Mert annyi minden csoda vesz még körül ezen kívül. 🙂 Szóval mindenkinek csak azt tudom mondani, hogy fel a fejjel, a változás jó, a változás előre visz!

S ne féljünk kimondani a gondolataink. Legfeljebb nem fognak szeretni. Na és? Történt már sokkal rosszabb is ebben a világban. Aki fontos, az úgyis ott lesz mellettünk!

Szeretettel: Kriszti