Rendhagyó írás következik. Ugyanis ma nem fogok sütni, kivételesen, bár talán ez az a tevékenység, amely mindig mosolyra fakaszt. Viszont ami az elmúlt időszakban történik, mellettem,körülöttem, velem, muszáj kiírnom.
A mosoly országa, Lehár Ferenc híres operettje. “Vágyom egy nő után….” halljuk a fülünkben az ismerős dallamot, már akinek ismerős. A mosoly országa….abban az operettben ez Pekingben van. Elgondolkodtam, hogy itt, itthon, a mostani valóban, hol van ez a hely? Hol van a mosoly országa?
A minap néztem egy beszélgetős műsort, külföldi életről és munkáról volt benne szó. A szereplők elmesélték, hogy miket tapasztaltak idegen honban töltött éveik alatt. Az egyik kérdés feléjük az volt, hogy mi az, ami hiányzik? Ami itthon nincs, de kint megvolt? Mindannyian azt válaszolták, hogy a kedvesség, a feltétel nélküliség, a mosoly, a szeretet. Hogy ez hiányzik itthonról. Elgondolkodtató ez a mondat.
Sajnos számtalanszor tapasztalom én is ezt, s az a legnagyobb baj, hogy egyre jobban nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel. Néha annyira maga alá temet az a sok negatív gondolat, az a sok rosszindulatú megjegyzés, amit nap mint nap hallok magam körül, hogy azt érzem, én vagyok a rossz. Pedig ennek nem így kellene lennie. Nekem kellene kivenni magam ebből a kerékből, s azt mondani, hogy eddig és nem tovább. Mindenki ott söpörjön, ahol kell neki, s ne az én portám körül. Nekem, köszönöm szépen, remek életem van, mindenem megvan ahhoz, hogy boldogan éljek.
Ja, nincs saját házam. És? Ez kinek baj? Nekem nem, sőt, örülök, hogy nincs hitel a hátam mögött, tehát senkinek semmi köze hozzá.
Jajj, hát nekem könnyű, mert nincs gyerekem, de egyébként miért nincs, és már el is vagyok vele késve…..igen, tényleg. Nyilván egy nőt az határoz meg, hogy van-e gyereke avagy nincs. Egy ember értékmérője az, hogy hány gyereket nevel…szerintem ez nem így van, és már nagyon unom azt, hogy mentegetőznöm kell, hogy nekem miért nincs. Senkinek semmi köze nincs hozzá. Nincs és kész. Ha jönnie kell, majd jön. Nem vagyok ettől se rosszabb, se jobb, én én vagyok.
Most komolyan mondom, hogy nem az az életem célja, hogy férjehez menjek? Igen, komolyan mondom! És vállalom is ezt a véleményemet. Miért kellene nekem ahhoz férjhez mennem, hogy boldog legyek? Anélkül is az vagyok.
Jógázni járok, táncolni és biciklivel a munkahelyemre? Komolyan? Hát, igen, örüljek, hogy van időm (mert nincs gyerekem….), és tényleg ezt csinálom? Hát ha annyit dolgoznék, mint X meg Z, akkor biztosan nem lenne már energiám az ilyesmire. Okés, nagy levegő! 🙂 A jóga kikapcsol és megnyugtat, heti egyszer 90 perc. A táncon remek emberekkel találkozom, ott a zene, heti egyszer két óra hossza. A bringázással meg a napi feszültséget gyűröm le. Akkor leszek igazán boldog és kiegyensúlyozott, ha szakítok időt azokra a dolgokra, amelyek boldoggá tesznek. Ezt mindenkinek tanácsolom, örök közhely, de mindenkinek arra van ideje, amire szánja. Internetezés helyett mondjuk lehet sétálni.
Jajj, ne mondjam már, hogy ezt meg azt nem eszem meg, semmi bajom nem lesz tőle…..nagy levegő kettő. 🙂
Azt, hogy mit viszek be a szervezetembe, megint az én dolgom, ugyebár. Ha én nem teszek cukrot a teába, kávéba, mert nem ízlik úgy, és különben is minek az a sok felesleges cukor, az az én dolgom. Ha hússal eszem a húst, az már megint az én dolgom. Nem is értem, hogy minek kell beleszólni abba, hogy ki mit eszik meg.
Biztos vagyok abban, hogy más is tapasztalt ilyeneket már az életében, csak lehet, hogy más sokkal könnyebben nem vesz ezekről a dolgokról tudomást. Nekem még tanulnom kell, akkor is, ha fejben már tudom, hogy mit kellene tennem. S elszomorodom attól, hogy ilyen országban élek. Ahol nem építik az emberek egymást, hanem rombolják. Ahol mindig körbe kell néznem, hogy éppen most ki és mit mond rólam a hátam mögött. Ahol az idős, tapasztalt embereket lenézik, a betegeket úgyszintén. Ahol majdhogynem meg kell magyaráznom, miért kezdek el tanulni új dolgot harminc felett. Miért? Kinek van erre szüksége? Persze természetesen könnyebb energiát venni a másiktól, a másikat kritizálni, addig sem kell az embernek szembenézni saját magával.
Viszont én itt és most húzok egy határt. Akkor is boldog vagyok/leszek és nem érdekel, hogy ki és mit gondol/tesz/sápítozik. Nem fogok reagálni negatív megjegyzésekre, viszont annál inkább támogatni fogom azt, aki előre szeretne menni. Szokták mondani, hogy a változás fáj és a változással emberek maradnak el, de újak jönnek. Akkor én most becsukok egy ajtót, de kinyitok egy másikat. Miért? Mert csak ez az egy életem van. 32 év bőven elég volt ahhoz, hogy másoknak akartam megfeleni. Most magamnak fogok.
Szeretettel: Kriszti
UI: holnap sem sütünk még, hanem megmutatom hol jártam a hétvégén. Egy kis ízelítő.
